Óriási port vert fel a köztársasági elnök kisdoktorijának ügye. A hvg.hu egy névtelenségbe burkolózó (egyébiránt meglehetősen elhivatott és ráérő valakiről van szó, akit még véletlenül sem motiváltak politikai indítékok) külsős szerzőjének cikke lerántja a leplet: az elnök plagizált!

A hír hallatán valószínűleg minden, valaha felsőoktatásban végzett ismerőssel rendelkező ember szája szélén megjelenhetett egy apró mosoly. Tegyük a kezünket a szívünkre. Ki az, aki még nem hallott szakdolgozatba jó pénzért besegítő diplomás barátokról? Ki az, aki még nem találkozott innen-onnan összeollózott dokumentumokkal büszkélkedő végzősökkel? Ki az a bármilyen időszakban bármilyen iskolát elvégzett ember, akit annak idején nem kísértett meg a gondolat, hogy felkészültebb társa tudását használva csússzon át egy vizsgán?

Nem mentegetni akarom én a helyesírás és helyezkedés hazai bajnokát, korántsem!

De azok a nímandok, politikai ellenfelektől kezdve a tudomány gigászain át, az internet és a sajtó véleményformálóinak seregéig, akik vélt erkölcsi fölényükkel most vérszagot orrontva körbeugrálják – azok fájóan ismerős emberek.

Ők azok, akik kacagva mutyiznak le egymás közt bizottsági és elnökségi helyeket, homályos pártirodákban. Ugyanazok ők, akik sunyin fúrják meg gyengébbnek érzett kollegáikat a munkahelyükön, ugyanazok, akik sosem kérnek számlát a vízvezeték szerelőtől, és ugyanazok, akik már legalább egyszer életükben kimondták országunk mottóját: nem lehetne valahogy mégis megoldani?

Ők ugyanis, ahogy a rafinált plagizátor is: mi magunk vagyunk. Mondhatnám akár azt is, hogy az elnök igazából jól látja el feladatát, hiszen személyében tökéletesen testesíti meg nemzetünk. 

Beszélhetünk mi még évekig államadósság kezelésről, hazug politikusokról, a demokrácia haláláról, a külföldi tőke fojtogatásáról, sérelmeinkről, történelmi bukásainkról, negyven évről, nyolcvan évről, húsz évről. Nyolc évről.

Amíg nem fogjuk megérteni, hogy a más szemében a szálkát nem csak egy közmondás, addig ugyanebben a mocsárban kell hempergőznünk.

Úgy örülnék, ha mondjuk 2012 az utópia éve lenne.

Senki nem lopna senkitől, mindenki munkával töltené a munkaidejét, mindenki annyit adózna, amennyit a keresete megkíván tőle, mindenki mindenről pontosan elszámolna. Egyáltalán elszámolna.

A politikusok igazat mondanának, az emberek meg igazán élnének.

A számlatömböket áruló írószerboltok forgalma megsokszorozódna, a taxis a legrövidebb úton vinne a haza, a szakács pedig csak jól főzne az étteremben.

Az adóellenőrt mosolyogva fogadnák a vállalkozók, a BKV-n senki sem bliccelne, és nem lehetne benzint kapni a városszéli raklaposnál.

Az iskolákban mindenki tanulna és tanítana, az egyetemeken nem klubélet folyna, a költő verset írna, az énekes énekelne.

Ha egyszer, csak egyetlen egyszer mindenki azt csinálná, amit kellene neki, akkor olyan hamar kiderülne, hogy mi van itt végzetesen elbaszva már egy ideje, hogy tízmillió áll esne le zajos dörrenéssel a csodálkozástól.

S egy ilyen világban persze senki sem plagizálna sose, semmit, sehol, mert azért ez is fontos!